Prédikáció a döntéshozásról

TITLE:   EXPERIENCING GOD'S BEST: A CHOICE WE MAKE

SPEAKER:  Dr. Charles F. Stanley

CODE: FH148-B

PROGRAM: 4828W

(International Radio Version)

SCRIPTURE:  NUMBERS 13-14

PRÉDIKÁCIÓ:

Mindannyian hozunk döntéseket az életünkben.  Fiatalon is, idősen is.  Mindenféle döntést hozunk.  A döntés, amire gondolok, amiről ma beszélni akarok, az, amikor az áldás küszöbén vagyunk.  Ha meg tudnánk jósolni, mi történne, amikor jó döntést hozunk az egyes helyzetekben, akkor minden esetben a jól döntenénk, de persze ezt nem tudhatjuk biztosan.

Érdekes dolgot találunk a szentírás vizsgálatakor, mert egy olyan nemzetről szeretnék beszélni ma, amely éppen az áldás küszöbén állt, méghozzá Isten legszebb, és legjobb áldásának szélén.  Azonban annak a döntésnek a küszöbén rossz döntést hoztak, és ezt az egész nemzet megsínylette.  Kérlek, lapozzatok a Mózes 4. könyve 13. fejezetéhez és gondolkozzunk el együtt az itt olvasható üzeneten.  Ez a rész arról számol be, amikor Isten népe elérkezett az Ígéret Földjéhez és ott halálos döntést hoztak.

Több dolgot is szeretném, ha átgondolnánk.  Amikor döntéshez érkezel az életedben, teljesen mindegy milyen az, van, hogy tudjuk, hogy kritikus, van, hogy nem.  Gyakran hoztak emberek döntéseket, amikről azt hitték, hogy jelentéktelenek, pedig nem voltak azok.

Az első dolog, amire szeretném, ha emlékeznénk, amikor döntést hozunk, és ez főleg azokra a kritikus döntésekre vonatkozik, amiről mindig tudjuk, hogy azok.   Először is emlékezz, hogy Isten útja mindig a legjobb út.  Miért is igaz ez?  Mert Isten már előre eltervezte a legjobbat a gyermekei számára.  Miért?  Mert Ő jó Isten.  A Zsoltárok könyve azt mondja Isten jóságáról, hogy „Milyen nagy a te jóságod, melyet a téged félőknek tartogatsz! Ebben részesíted a hozzád menekülőket minden ember szeme láttára.” (Zsolt. 31:20)  Azt mondja, hogy Isten jó dolgokat tartogat nekünk.  Istennek a természete az, hogy a legjobbat ajánlja fel nekünk.

Azonban Isten legjobbja nem ugyanaz mindenki számára.  Isten legjobbja számunkra pontosan az, amire szükségünk van a személyiségünkön, ajándékainkon és képességeinken alapulva, valamint az alapján, amilyennek teremtett.  Bármilyen döntésre is hív minket Isten, hidd el, mindig a legjobbat ajánlja fel nekünk.  Miért?  Mert az Ő fia hasonlatosságára teremtett minket.  Isten nem azért teremtett minket az Ő fiainak, hogy utána kevesebbet adjon nekünk, mint a legjobbat.  A saját döntéseink miatt részesülünk sokan kevesebben, mint a legjobb.

A Szentírás azt mondja, például, hogy Isten kémeket küldött az Ígéret földjére és azok ezekkel a szavakkal tértek vissza: „Tejjel és mézzel folyó föld az”.  Más szóval Isten azt akarta ezzel mondani nekik, hogy bőséges földről van szó.  Emlékeztek, amikor visszaértek a néphez, akkora szőlőfürttel jöttek, ha el tudjátok képzelni, amit csak 2 ember bírt cipelni.  Ez előjelezte azt a bőséges áldást, amit Isten tartogatott számukra.  Azt gondolná az ember, amikor azt meglátták, biztos azt mondták: „Ez igen, már alig várom, hogy ott legyünk.  Induljunk!”

            Azonban, ami ehelyett történt - hallgasd a beszámolót.  Két ember azt mondta „Menni fog!  Isten nekünk adta ezt a földet!  Induljunk!”.  Mit mond az Ige ekkor?  „De...”  Figyeljétek meg.  Amikor beszélsz valakivel és azt mondja, „DE”… „Igen, ez jó ötletnek tűnik, DE”  Figyelj ide:  „…De!”  „Egészen egyszerűen más lesz, mint amire számítasz”.

A keresztyén élet egyik kulcsa az, hogy Istenen tartsuk a figyelmünket.  Tudod ők mit tettek?  Azt mondták, hogy „itt vannak a mi képességeink és tudásunk, de hát nézzétek meg mindezt, ami előttünk van – Erődítmények, fallal körülvett városok, pogány népek, na és ezek az óriások!  Jaj, szegény, kicsi, öreg magunk!

            Tudjátok gyakran mi a helyzet velünk?  Mi ugyan azt teszzük, mint ők.  Az Isten által elénk helyezett kihívást a képességeink, ajándékaink, tudásunk fényében vizsgáljuk, és hogyan reagálunk rá?  Azt mondjuk…”Arra én nem vagyok képes” Vajon hányan ülnek ma a hallgatók között, akikhez odament a lelkipásztoruk és azt mondta nekik „Figyelj csak, szeretném, ha jövő héten tartanál egy vasárnapi iskola csoportot”, „énekelnél a kórusban”, „csatlakoznál a zenekarhoz” vagy valami mást.  „Ó nem, arra én nem vagyok képes”  „Miért nem?”  „Hát, egyszerűen nem érzem máltónak magam rá.”  Az igazság az, hogy egyikünk sem méltó.  Felejtsd el ezt a méltóság-kérdést.  Ez egy rossz kifogás arra, hogy miért ne szolgáljuk Istent.  Egyikünk sem méltó arra, hogy Isten szolgálja.

            „Egyszerűen nem tudom, hogyan kezelném a dolgot”  Miért nem bízol Istenben?  Tákolhatunk mindenféle kifogást.  Hallgass ide.  Ha az életedet és a szemedet az akadályok felé fordítod – a képességeid és talentumaid hiányára; önmagad másokkal való összehasonlítgatására; arra, amid nincsen vagy éppen arra, ami nekik van; hogy milyen sok pénzt keresnek; hogy te milyen keveset keresel; az ő lehetőségeikre és a sajátjaidra – egy idő után az idegösszeomlás szélére tornázhatod magad, és teljesen használhatatlanná válhatsz Isten előtt.

            Van valami nagyon fontos dolog, amire szeretnélek emlékeztetni benneteket.  Mégpedig arra, hogy vissza kell utasítanod az Istentelen tanácsot és nem szabad hallgatnod rá.  Istenünk segíts nekünk!  Segíts, Ó Urunk!  Mert ahelyett, hogy Isten népe arcra borult volna előtte azt mondva…”Urunk, hallottuk a beszámolót és a megosztó híreket.”  Tudod milyen hibát követtek el?  Ez olyan hiba, amit az emberek sokszor elkövetnek, sokszor gyülekezetek is.  Azt mondják „Szavazzunk!”.  Valahol a folyamatban azt a következtetést vontuk le, hogy a többségnek igaza van.  Ez azonban nem feltétlenül igaz.  Tudod kinek van igaza?  Istennek.  Egyedül Isten akarata igaz.  Néha Isten akarata ránk nézve valami borzasztóan nehéz, nagyon fájdalmas dolog, valami nagy kihívás, olyan, ami látszólag káros, ami nem tetszik, amit én nem akarok megtenni, amiről inkább vitáznék Istennel, s mégis az Ő akarata.

Ezt hallva azt mondhatjuk „Hát, ha ilyen fájdalmas és káros és könnyen hibázhatok, és elszalaszthatom meg minden, akkor Isten biztosan nem akarja, hogy megtegyem.”  De, akarja.  A kérdés, amit fel kell tennünk: „Miért hív Isten minket nehéz döntésekre?”

Először is nem azért, mert meg akar áldani, hanem azért, mert Magához hasonlóvá akar tenni minket.  Belevezet és engedi, hogy átmenjünk nehézségeken, szenvedésen és fájdalmakon.  Vajon miért is van ez a hasznunkra?  Mert kényszerít minket arra, hogy bízzunk Benne.

Most figyeljetek.  Hányszor mondtam már el ezt?  „Istenem, már nem bírom tovább”.  Hányszor mondtad már ezt Istennek?  „Istenem nem bírok többet elviselni”.  Ámen?  „Uram, nem tudok tovább menni.  Istenem ennyit bírok, csak ennyit többet nem.  Elfogyott az erőm!”

Tudod mit tesz, amikor azt mondjuk „Istenem, elfogyott az erőm”?  Kicsit még tovább visz minket, tovább feszít.  Ha, ha, ha, ha, ha!  Azt mondjuk „Istenem, elfogyott az erőm, tudom, hogy nem bírok már többet!” és Ő ekkor kezd igazán dolgozni rajtunk, nevelni és növeszteni minket.  Azáltal, hogy tűzbe vet minket, mit tesz?  Megtisztít.  Az Ő Fia hasonlatosságára formál minket.  Erősíti a hitünket.  Megmutatja nekünk mire vagyunk képesek a bennünk lakozó Istennel.  Egyikünk sem ismeri igazán saját maga rejtett képességét.  Egyikünk sem tudja mivel vagyunk képesek szembenézni.  Nem tudjuk milyen nehézségeken vagyunk képesek keresztülmenni, mit vagyunk képesek túlélni, amíg nem vagyunk benne a mélyében és nem jövünk rá, hogy semmink és senkink nincsen csak Isten.

Emlékszem egyik vasárnap délutánra, amikor Isten előtt zokogva arcra borultam és elsírtam neki, hogy nem bírom tovább és betelt a pohár.  Nyafogtam Isten előtt, és nem hiszem, hogy tetszett neki.  Emlékszem, amikor már éppen mindent elsírtam neki és elmondtam mennyire hiábavaló minden, Isten csendesen és valami szent és gyöngéd módon azt mondta nekem „Én még itt vagyok neked.  Én még itt vagyok neked.”

Ne számíts Isten áldására, ha a rosszat választod.  Eszembe jut néhány Igerész, amelyben azt olvashatjuk, hogy Isten megáldott valakit annak ellenére, amit tett.  Azonban nem azért áldotta meg őket Isten, mert rosszat tettek.  Isten, az irántunk mutatott kegyelmében, jóságában és szeretetében sokkal irgalmasabb velünk, mint azt mi valaha megérdemelnénk.  Így, ha én képes akarok lenni szembeszállni az élet nehézségeivel és közben meg akarom tapasztalni Isten áldásait és akarok tudni örvendezni azoknak, jobb, ha megtanulom a megfelelő helyen tartani a figyelmem.  Isten azt akarja, hogy figyeljünk Rá és keressük a bölcs tanácsot, amikor szükségünk van rá másoktól, különben azt a drága árat fogjuk fizetni, amelyről ez az Igerész is beszél.

A következő dologon, szeretném, ha nagyon figyelmesen elgondolkoznánk:  Ha képesek akarunk lenni adott élethelyzetekben Isten áldásával jól dönteni, akkor nagyon érzékenynek kell lennünk az ördög vonzó ajánlataira, melyekkel akár a legcsekélyebb elterelésre is hív.  Csak csekély terelőútról van itt szó.  Arra jöttem rá, hogy akármikor nagy döntés előtt állok, az ördög mindig jön egy vonzó ajánlattal, amolyan kicsit könnyebb, „Most is megteheted, most is elérheted” ajánlattal.

Figyeljük meg mi történik ebben a részben.  Meglátjuk, hogy amikor meghozták a döntésüket, az Ige azt írja, úgy döntöttek, hogy nem indulnak el.  (4Móz. 14:1-3)

1 „Erre az egész közösség fölemelte szavát, és kiabálásban tört ki, s a nép siránkozott azon az éjszakán.”

2 „Izrael fiai mindnyájan zúgolódtak Mózes és Áron ellen, s az egész közösség ezt hajtogatta:

Hallgassátok mit mondtak.  Hosszú éveken át Egyiptomban voltak rabszolgák hajcsárok keze alatt, és sokan végignézték, ahogy családtagjaik meghalnak a rabszolgasorban.  Meghaltak a rabszolgasorban!  400 évig rabszolgaságban!  Most itt vannak az áldás küszöbén, és mit mondanak?

2  ...Bárcsak meghaltunk volna Egyiptom földjén vagy itt a pusztában!”

Lehet ennél gyorsabban felejteni?

3 „Miért akar az Úr abba az országba vinni? Hogy kardélre hányjanak bennünket! Asszonyaink és kisgyermekeink zsákmányul esnek! Nem az volna a legjobb, ha visszatérnénk Egyiptomba?”

4 „És már így biztatták egymást: „Válasszunk magunknak vezért és térjünk vissza Egyiptomba!””

            Ha visszaemlékezünk, néhány fejezettel ezelőtt pontosan ez történt.  Figyeljetek – (4Móz. 11)

4 „De a közöttük levő gyülevész nép telhetetlen volt kívánságában, ezért Izráel fiai újra siránkozni kezdtek, és ezt mondták: Ki tart jól bennünket hússal?”

5 „Emlékszünk, hogy Egyiptomban olcsón ettünk halat, uborkát, dinnyét, póréhagymát, vöröshagymát és fokhagymát.”

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én inkább eszek tejet, mézet és óriás szőlőt, mint póréhagymát, vöröshagymát és fokhagymát.  Emellett nem is említették a rabszolgaságot.  Tudod mit tesz általában a Sátán?  Féligazságokat ad, éppen annyit, amivel elnyeri a tetszésed.

Barátom, a Sátán nem vörös ruhába öltözve jön.  Gyakran a testvéred, a barátod ruhájába öltözve jön el hozzád és olyan körmönfont ajánlatot tesz, ami jól néz ki, jól hangzik, gyakran helyesnek, könnyűnek, és a legjobbnak tűnik és különben is nem kell várnod, már most a tiéd lehet, elérheted.  Ez a „most” generációja.  Ha most akarod, az ördögöt kérd, mert ő felajánlja neked.

            Így néha, pont, az áldás küszöbén, amikor Istennek az áldása vár ránk, kitérő utat teszünk, mert a Sátán ajánlata mindig a testnek szól.  Különösen akkor, amikor a döntés, ami elé Isten állít minket egy próba.  Nem is említve, ha komolyabb lelki megpróbáltatásról van szó.  Pláne, amikor rájövünk, hogy elbukhatunk a folyamatban.  Amikor azt gondoljuk… „Uram, ez egy fájdalmas döntés lesz.”  Sok olyan döntést kellett hoznom az életemben, amely nagyon fájdalmas volt.  Tudod mit suttogott a fülembe a Sátán minden egyes alkalommal?  Azt, hogy „Nem kell ezt elviselned”.

Látnunk kell, hogy óvatosnak kell lennünk abban, hogy kire hallgatunk.  Vigyáznod kell arra, hova irányítod a figyelmed.  Óvatosnak kell lennünk a keresztyén életünkben, óvatosnak és érzékenynek, hogy felismerjük a Sátán hazugságait.  Neki az a célja, hogy eless Istentől.  Vannak megmásíthatatlan döntések.  Amikor Isten népe úgy döntött, hogy nem engedelmeskednek Istennek, aztán meg úgy döntöttek, hogy mégis, már túl késő volt.  Azt mondták… „Igen, felmegyünk és megharcolunk velük”.  Amikor Mózes erre azt mondta… „Ne menjetek, mert Isten sem megy” azt válaszolták… „Mi akkor is megyünk!”  Vereséget is szenvedtek.  Negyven hosszú évig vándoroltak a sivatagban, és mind miért?  Mert nem Isten útját és nem az Ő időzítését választották.

Az utolsó pont pedig ez, és ezt ne feledjétek.  Amikor szembesülünk azon döntéseinkkel, amelyek gyakran kritikusabbak, mint gondolnánk, gondoljuk végig döntésünk vélhető következményeit.

Bár Izráel népe tudta volna mi fog történni.  „Hallgassunk Józsuéra és Kálebre, mert ha nem, akkor vissza kell majd térjünk a sivatagba és ott még több szenvedés vár majd ránk.”  Ezt persze ők nem tudták.  Mindazonáltal megállhattak volna gondolkodni egy kicsit… „Vajon mi fog történni, ha engedetlenek leszünk Istennek?” Ők azonban nem gondolkoztak el ezen.

Most hallgassatok ide: Mi volt az engedetlenségük következménye?  Negyven hosszú évnyi vándorlás a sivatagban, amíg egy zúgolódó generáció kihalt.

Egy barátom jut erről eszembe, akit Isten egyértelműen prédikálásra hívott. Nagyon egyértelmű volt, hogy prédikálásra hívta őt Isten.  A felesége azt mondta neki… „Ha prédikálni fogsz, akkor elhagylak.”  Erre ő nemet mondott Istennek.  Tudod mi történt?  Életem évei alatt nem ismertem és most sem ismerek olyan embert, akinek az élete nyomorultabb lenne, mint azé az emberé, aki tudatosan, akaratosan él Isten, életére vonatkozó akaratán kívül.  Nem élhetsz Isten akaratán kívül boldogan.  Betöltheted az életed pénzzel, anyagi dolgokkal és mindenféle kapcsolatokkal.  Minden elképzelhetővel betöltheted az életed, de tudod mivel nem?  Békességgel, örömmel, boldogsággal, megelégedéssel, önbizalommal, és semmi mással sem, aminek örökkévaló értéke van.

Amikor a mai fiatalokra gondolok, és arra, hogy oly sokan „hősökre” néznek fel, olyan hősökre, akik drogfüggők, és akiknek a családja romokban hever.  „Menő hősök”, és olyanok akarnak lenni, mint ezek a hősök.  Csak a pompát és csillogást látják.  Csak a pénzt és a hírnevet látják.  Csak azt látják, hogy annyian leborulnak előttük, mindent megtesznek, hogy akár egy pillanatra láthassák őket, találkozhassanak velük, láthassák őket fellépni vagy valami hasonló.

Tudod, ha túl néznének a láthatón, és láthatnák őket este a hálószobáikban, amikor már nem égnek a fények, és ők csak fekszenek az ágyukon, és a plafont figyelik a sötétben… amikor őszinték magukkal is.  Ha láthatnák hőseik fájdalmát, csalódottságát és kimerültségét.  Ha érezhetnék kételkedéseiket, bizonytalanságukat és önbizalomhiányukat.  Ha átérezhetnék életük egyhangúságát és ürességét.  Azt, hogy valójában céltalan az életük.  Akkor hirtelen ezek a hősök semmibe foszlanának.

A Sátán nagyon bölcs és ügyes abban, hogy eltakarja a fiatalok szemét kecsegtető pompával és csillogással.  Gondolj bele.  Nem lenne senki drogfüggő, ha előre tudná mi lesz a következménye.  Nem lenne egy alkoholista sem, ha előre láthatná az alkoholizmusnak a következményeit.  Nem lennének prostituáltak, ha előre látnák a következményeket és folytathatnánk.  A kérdés, amit fel kell tennünk magunknak nap, mint nap: „Uram, ha meghozom ezt a döntést, annak mi lesz a következménye?”  Izráel népére nézve a következmények teljes katasztrófát jelentettek.

Szeretném befejezni egy illusztrációval a saját életemből.  Sok évvel ezelőtt az Úr kihívást állított elém, hogy tegyek meg egy olyan dolgot, amitől nagyon féltem.  Őszintén és igazán féltem megtenni.  Felsoroltam az indokaim Istennek, hogy miért is félek azt megtenni.  Azonban Ő egyszerűen nem engedte, hogy megússzam ennyivel.  Úgyhogy béreltem egy faházat egy barátomtól a hegyekben, fogtam a feleségem, a gyermekeim és felmentünk oda pár hétre.  Az első hetet csak Igeolvasással és böjttel töltöttem.  Nem böjtöltem végig a hetet, de nagy részét.  Kértem Istent… „Mutasd meg az akaratod”.  „Mi az akaratod?”

Az igazság az, hogy tudtam, hogy mi az Úr akarata, csak egyszerűen nem akartam megtenni.  Féltem megtenni.  Hajlamosak vagyunk erre, nem igaz?  Térdre borulunk, és úgy imádkozunk, hogy… „Óóóó Istenem, mutasd meg mit tegyek, mutasd meg mit tegyek”.  Azt hiszem, ha Isten hallhatóan szólna, azt mondaná... „Hányszor kell még elmondjam neked?  Oly sokszor, újra és újra elmondtam.”  Tudtam, hogy Isten mit akar tőlem, csak féltem megtenni.  Féltem az kudarctól, a kritikáktól, és hogy mi történne velem, ha hibázok.  Szóval felmentem imádkozni, hogy megtudjam mi Isten akarata, pedig tudtam mi az akarata.

Emlékszem, amikor jöttünk le és már csak két hét volt addig, amíg a döntést végleg meg kellett hoznom.  Imádkoztam, böjtöltem, sírtam, könyörögtem, mindent elmondtam Istennek, amit tudtam.  Semmi sem hatotta meg.  Egyik kedd reggelen egyedül voltam otthon és imádságomban ugyanazokat mondogattam neki… „Óóó Istenem, csak mutasd meg mit tegyek.”  Nos, én még úgy nem hallottam Isten szólni hozzám azelőtt, valószínűleg életemben ez volt az első alkalom, amikor biztos voltam benne, hogy Isten ennél hangosabban már nem kiálthatott volna a fülembe.  Ezt mondta… „Nyugodtan tedd meg azt, amit mondok neked, és majd meglátod mit fogok tenni az életeddel”  Ez válaszút elé állított engem.  „…vagy pedig lehetsz engedetlen és akkor életed hátralevő részét azzal fogod tölteni, hogy azon töprengj, mit tettem volna az életeddel, ha engedelmeskedsz.”

Barátom, a döntéshozás komoly dolog.  A döntés, amit ma hozol, amit holnap fogsz és amit azután.  Minden döntés fontos.  Vannak kritikus döntések is.  Azonban azt hiszem, hogy az Úr ugyan azt mondaná nektek is „Teheted azt, amit mondok neked, vagy pedig életed hátralevő részét azzal töltheted, hogy azon töprengj, milyen áldás ért volna téged, hogy mennyire részesültél volna Bennem, ha hajlandó lettél volna engedelmeskedni”.

            Feltennék pár kérdést.  Úgy ülsz most itt, mint olyas valaki, aki leélte az életét a maga vágyai szerint és csak saját magának élt?  Vagy sokat gondolkozol Isten felől, de még nem hoztál döntést?  Hiszem, hogy amikor az evangéliumot hallod, az mindig egy kritikus döntés ideje.

Tudod, hogy veszélyes dolog az igazságot hallani?  Azért, mert amikor meghallod az igazságot, te is hirtelen válaszúthoz érkezel.  Mondhatod… „Na én nem.”  De igen, és pontosan azért, mert egy ilyen helyzet saját természetéből fakadóan elkerülhetetlen.  Már annyit hallottál, hogy így vagy úgy, nem kerülheted el a döntést.  Nem mehetsz ki innen úgy, hogy azt mond… „Nem fogok döntést hozni”.  Nincs más választásod, döntést fogsz hozni.  Lehet, hogy úgy döntesz… „Én nem foglalkozom ezzel”.  Ez egy döntés.  Lehet, hogy úgy döntesz… „Uram, a szívemhez szóltál és én „igen”-nel válaszolok Neked”.  Nem tudom milyen döntést hoztál, de egy biztos, veszélyes dolog megtudni az igazságot, mert hirtelen kiderül, felelős vagyok Isten előtt és számon kérheti tőlem a döntésemet.

Lehet, hogy valami nagy és kritikus döntés előtt állsz az életedben.  Elképzelhető, hogy éppen egy nagyon fontos döntés küszöbén állsz.  Lehet, hogy már el is döntötted, hogy mit fogsz tenni.  A kérdés, azt fogod tenni, amit Isten akar, hogy tegyél?  Más szóval, akarod Isten legjobbját az életedre?  Ha valóban akarod az Ő legjobbját, akkor úgy döntesz, hogy engedelmeskedsz a Mindenható Istennek.

BEMONDÓ ZÁRÁS:  Ha Isten legjobbját akarod, dönts az engedelmesség mellett, bármit is kér tőled.  Az ösvény lehet, hogy nehéz lesz, de Charles Stanley arra emlékeztetett minket, hogy Isten minden hívőnek adta a Szent Lelkét, hogy felkészítsen minket tervének bevégzésére.

            Sokan azt hiszik, hogy Isten akarata elkerülendő, mert lehet, hogy túl nehéz vagy kellemetlen.  Azonban a 100. Zsoltár első verse arra emlékezetet, hogy az Úr jó az Ő követőihez.  Azt mondja a Zsoltáríró:

1 Hálaadó zsoltár. Ujjongjatok az ÚR előtt az egész földön!

2 Szolgáljatok az ÚRnak örömmel, vigadozva járuljatok színe elé!

3 Tudjátok meg, hogy az ÚR az Isten! Ő alkotott minket, az övéi vagyunk: az ő népe és legelőjének nyája

4 Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét!

5 Mert jó az ÚR, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.